Oswald von Wolkenstein (Logo)

Sie befinden sich hier: Startseite - Oswald von Wolkenstein - Übersetzungen - Ungarisch

Ausgewählte Übersetzungen von Liedern Oswalds von Wolkenstein ins Ungarische

Für die Veröffentlichung auf der Homepage der Oswald von Wolkenstein-Gesellschaft freundlicherweise zur Verfügung gestellt von Zsolt Győrei.




Kl. 3 Ha azt lesem Wenn ich betracht
Kl. 5 Csak ámulok Ich sich und hör
Kl. 30 Külhonban ért sok rossz kaland… Kain ellend tet mir nie so and
Kl. 34 A köd fölött Es leucht durch graw
Kl. 37 Az égi trónszék Des himels trone
Kl. 53 Kedvvel, keccsel Fröhlich, zärtlich
Kl. 58 E csitri lánytól ugyan Mein puel laist mir gesellschafft zbar
Kl. 70 Hej, gazduram Herr wirt, uns dürstet also sere
Kl. 75 Iszkiri, uccu! Wohlauf, wohlan!
Kl. 85 Zutty bele! „Nu huss!” – sprach Michel von Wolkenstein
Kl. 101 Ébredj, szivem! Wach auff, mein hort!
Kl. 120 Örvendezz, földi kreatúra! Freu dich, du weltlich creatur

Bibliographische Nachweise



Ha azt lesem…
(Wenn ich betracht… Kl. 3)

Ha azt lesem,
S naphosszat járatom azon az elmém,
Milyen gonosz s mi jó lehet,
Ki él, minden teremtmény:
Hát köztük egy olyat lelek,
Ki mindenek felett jó vagy galád…
Ne véld te sem,
Hogy semmihez sem fogható a sárkány,
Amelyről Szent János beszél,
S nincs randább a föld hátán –
Az elfajzott asszonyszemély
Sem adja annál sorscsapásban alább!
Betörsz oroszlánt, párducot,
Igába fogsz bivalyt,
A rossz nővel, ha megnyuzod,
Se fogsz te bírni majd!
Mégsem szelídül, mégse tér meg,
A széles nagyvilágnak főzne mérget!

Gőgös, kevély,
Ha tisztelet és hódolat fogadja.
Ha megvetés, úgy háborog,
Mint tenger szörnyü habja.
A rang kopott? a has korog? –
Cudar komiszsága nem fogy soha.
Egy nőszemély
Játszotta el az Édent egy faláson,
Nőért maradt aggon s vakon
Matuzsálem meg Sámson,
Dávid király és Salamon
Furfangos nők miatt lett ostoba.
Arisztotelészt, mesterét
Lefőzte egy leány,
A bölcs tudása mit se ért:
Más ült nyeregbe ám!
S ki elbukott, sok van soron még:
Hiába volt Sándor nagy, Absolon szép!

A beste nő:
Hímes bitókötél, a szívbe lándzsa,
Hamis barát, izgága kéj
Csalóka csillanása.
Elűzte Illést pusztába; mély,
Sötét tömlöcben József lennragadt.
Keresztelő
Szent Jánosnak is így vágták fejét le.
Wolkensteint is, szegény fejét,
Cselt vetve csalta lépre
S börtönbe egy fehércseléd –
Ezért, hogy lépte olykor ingatag.
Hallgass rám, ifju s vén: kerüld
A szép, de csalfa nőt!
Kívül ragyog, de legbelül
Vad mérgű farka nőtt.
Hanem szolgáld a szende, szép lányt!
Dicsérem őt, mert fénylik, mint a gyémánt!

nach oben

Csak ámulok…
(Ich sich und hör… Kl. 5)

Csak ámulok,
Elherdált kincsüket hányan siratják,
Míg én csupán az ifjukort!
Akkor még nem tűrt zablát
Friss szellemem – kajlán ugort,
S nem volt hálás a földnek, mert cipel.
Hogy elmúlok:
Ezt súgja fej, hát, kéz, láb gyöngesége,
S mert vétkeztem is oktalan,
Testem megbüntet érte.
Ráncos, sápadt vagyok magam,
Szemem vörös, lábam alig visz el,
A szív, a nyelv döcög nagyon,
A jókedvem: sóhaj.
Reszket, biccen minden tagom,
S az énekem: „Ó, jaj!”
Mely suta, reszketeg orrhang
Lett az a hajdan büszke tenorhang!

Göndör hajam –
Sűrű tincsekből szőke, vad vihar volt –
Fénytelen, gyér, szürke lett,
És benne mennyi tarfolt!
Rőt ajkam kékszínű, repedt,
Ezért lehet, hogy kedvesem kerül.
Csak csonkja van
Fogamnak, s hogy rágott, az is csak emlék.
Ha káddal mérném pénzemet,
Újat mégsem vehetnék.
Legfeljebb tán a képzelet
Pótolja – ez fillérbe sem kerül!
Kihunytak harsány harcaim,
Ha futnék, sántitok.
A dal hal gégém porcain,
A szusz rajtam kifog.
A hűvös föld testemre les,
Mely gyatra, s megvetésre érdemes.

Okulj, fiam:
Ne hencegj, hogyha szép vagy, izmos, délceg,
Magasztaló, boldog dalod
Ajánld inkább az Égnek!
Olyan leszel, mint én vagyok,
S te: én voltam – sajnálat nem segít.
Most már vigan
Élnék Isten kedvére, hosszu böjttel,
Templomba járnék, térdemen –
A vágy hiába tölt el,
A test törődött, vértelen,
Enélkül sem győzi keserveit.
Már négyet látok egy helyett,
Befalazták fülem,
Kicsúfolnak a gyermekek,
S a szép lányok külön.
Belőlem ily bús balga vált –
Isten kegyelme adjon halk halált. Ámen.

nach oben

Külhonban ért sok rossz kaland…
(Kain ellend tet mir nie so and. Kl. 30)

Külhonban ért sok rossz kaland,
De soha ily vigasztalant:
Zsúfolva van
A fogadó gyerekkel!
Mind ordibál, nyafog, zsizseg –
Saját szavát, ki nem siket,
Sem érti meg.
Tél van, fagy mar, hideg lel,
Naphosszat tört kemény nyereg…
Gondoltam: tág szobámban nyugalmat nyerek,
De száz gyerek
Bömböl, bölcsőkbe’ ringva,
S már nem is oly tágas szobám.
A rajcsúrtól szegény fülem hasadoz ám –
Ha csalogány
Csőrén kél, szebb a trilla!

A rémes had bőg, oáz is –
Május! Zöldellő oázis,
Jaj, hová visz
Emlékedtől e lárma?
Szerelmespár… E kisdedek
Zaja sivít, zúg, sistereg,
Az ihletet
Elűzi ordibálva!
Fülsértő disszonancia,
Falzettek, sehol egy szép konkordancia,
S a rezonancia
Halálra bosszant!
Macskazene, nincsen szünet,
Csak azért sem! Kezem viszi a lendület,
Hogy mindüket
A nyugtomig pofozzam!

Fejemen lásd, az ősz bozont
Agyarországot és Pozsonyt
Idézi – pont
Virradtig tartott ébren
Egy harmadféléves kölök,
S láttam ott még pár kis dögöt…
Puskát kötök,
S lövöm őket, hol érem!
„Szomjas vagyok” – folyvást abajg,
S mint herceg él: vedel, nyakal, mint sáskaraj,
Kolbász, karaj,
Óbor – s csak áll a vircsaft!
Nyivákján semmi nem csitít,
Titokban jól belécsípek, hogy felsikít,
Nem is kicsit!
(Már mégse én sikítsak!)

Tehát, ki gyermekért eped,
Ha megkapta, nevelje meg!
Az nem mehet,
Hogy sutba bújt a pálca!
Ki ostoba, a jégre fut,
Elterül, s ott eszébe jut,
Hogy: vége, fuccs,
Egy szörny a fiacskája!
Édes szülék, rég írva áll:
„A jó gyereknek sűrűbb vesszőzés dukál!”
Ha derogál,
Az csúf, és Istent sért. E
Gúnyból nem nő ki nevelés,
Csak nyűg és kár, mit átok, gond és baj tetéz,
S végül nehéz,
Nagy bosszú lesz a bére!

nach oben

A köd fölött…
(Es leucht durch graw… Kl. 34)

A köd fölött
Győz az azúr
A mennybolt végtelenjén,
Pillád mögött
Szemedbe szúr,
Te hibátlan teremtmény!
Szép skatula,
Kin makula
Sem fakul, a
Szivem tökéletesnek
Ki úgy kiált,
Hogy kis hibát
Sem fogna rád,
Megtestesült legesleg!
A jajt,
A bajt,
Sok fürge kínt,
Ellenem mind mi cselt sző,
Elhajt,
Ki majd
Reám tekint:
Szüzek között az első!

Új nap lobog,
Zengnek rigók,
És duzzadó erecskék.
Mind úgy csobog,
Mind úgy csivog,
Hogy Szent Szüzüknek tessék!
E dallam oly
Édes-komoly,
S mégis mosolyg,
Vigaszt ad, lelkeket nyit!
Májusfa, nap,
Virág, patak
Mind dallanak,
Hangjuk fölér a mennyig,
S leül
Felül
A Szűz előtt.
Jámbor Királynő, Krisztust
Ki szült,
Derült,
Víg kedvvel őt
Dicsérje buzgó himnusz!

A víz, a tűz,
A föld, a szél,
Gyémántok csillanása –
A tiszta Szűz
Mindenkinél
Különb, nincs néki mása.
El nem veszít,
De óv, segít,
Szívemben itt
Övé e halk monostor.
Húsvét közelg…
Te tiszta kert,
Gyógyfűvel telt,
Őrizz gondtól s gonosztól!
Eseng
Fejem
Lebiccenőn
Szádhoz, e gyenge sebhez:
Legyen
Selyem
Ajkad erőm –
Gondolj velem, te kedves!

nach oben

Az égi trónszék…
(Des himels trone… Kl. 37)

Az égi trónszék
sápadt, fakó –
gyullad a nappal.
Ha szunnyadoznék,
madárkaszó
kelt: csuda kardal!
A hó tovatűn,
a gallyon, a fűn
kihajt a zsenge,
ennyi az ok –
dalt faragok
a kedvesemre.
Én meseszépem
fürge kezében
elpihen, és nem
tép epedésem!
Be nagy jó,
mit apró
ujjai tesznek-
vesznek,
szédit e babra.
Jár ha eszemben,
mint ölel engem –
érti a szentem! –
nincs mese: menten
alélek,
e lélek
nem henye-csélcsap,
ismerek én csak
benne magamra!

Fütty hív a táncba,
a hársfa zöld,
rügy leve duzzad.
Hát talpra, drága,
jer, üdvözöld
szép tavaszunkat!
Nézd, mennyi virág!
Felszökken a láng
a szirmaikra.
Gyűjtsed, kicsi, szedd!
Nincs semmi se szebb
dísz, mint e szikra.
Hajnali-frissen
nyílt füveinken,
szűz töveinken
hány üde szín leng;
kacsintók
a bimbók,
ifju növénynek
s vénnek
serken a sarja.
Gyúl az erekben
tűz, bizseregve
járja sürögve
párba’, seregbe’
a jónép.
Ha szólnék,
büszke, nemes hölgy,
futva kövess, jöjj
ropni, no rajta!

Hideg szelek, hess!
Odább hamar!
Múljon a beste,
ki szép, szerelmes
ajkat kimart
csúf cserepesre!
Arcába, fehér
kezébe a dér
s a fagy se marhat,
mezőre ha lép
a lába fejét
se érje harmat!
Mind, aki ágyhoz
nőve siránkoz
unt-tohonyán most –
félre a vánkost,
s szabadba
szaladva
lesse a napfényt
rabként
víz tükörében!
Májusi rajzás:
fű s a fa hajráz,
s engem a harsány,
fürge kacaj ráz.
Ne kérdezd,
miért ez!
Mindeme kincsem
Ő, a nagy Isten
szórja elébem.

nach oben

Kedvvel, keccsel…
(Fröhlich, zärtlich, lieplich und klärlich, lustlich, stille, leise Kl. 53)

Kedvvel, keccsel, bájjal s andalodón, ragyogón, szeliden, vidulón,
halkan, tündökölőn, kacagón, vígan, virulón
ébredj, úrnőm! Nyújtóztasd puha, gyöngéd
tested gömbölyü, fényes gyöngyét!
Két ragyogó szemeid vesd fel,
lopva figyeljed, leskeld:
égi mezőt föl
nap heve pörköl,
szikrázó, aranyos tüzü láng.
Hát gyere, pördül a tánc!
Ékítsen koszorú, fűillatu pánt,
égszinü, mézszinü, rézszinü, vérszinü
kékes, mélylila, sárga virágból font csodalánc!

Még pihenőn, pihegőn már, még szuszogón, susogón már, úgy somolyogva
nyíljék mézes, kényesen édes szókra
felfeselő s feleselő, piros ajkad:
lángja szivem mélyén perzsel, sose hamvad,
s úgy éljek, hogy ezerszer
nyugtalanít és felver
mély álmomból,
mely rád gondol,
s arra, mi hívogató e gyönyörteli rés,
míg mosolyog s megigéz,
benne fogacskák: tiszta, fehér kerités.
Mily nevető, hevitő, iruló-piruló
szép festmény, gyönyörű mintát ami híven idéz!

Húzná, hozná, vonzná szíve sietni, kiszedni, kivetni szivemből
azt a nehéz, elemésztő kínt, ami bent öl!
Mert hozzája fehér, kicsi melle ha érne,
gyötrelmem lecsitulna bizony s elalélne.
Gyógyitaná a csodás szép
lányka szivem meg másképp
mindama jajból,
benne mi sajdul,
mint pajkos-víg gerjedelemre ha kel?
Szájon a szája, a nyelvhez a nyelv,
hasra hasacska feszüljön, a mellre kebel,
bőrhöz a bőr ér, pöndör szőrhöz a szőr –
édes kéj, örök-új, eleven, nem apad sosem el!

nach oben

E csitri lánytól ugyan…
(Mein puel laist mir gesellschafft zbar… Kl. 58)

E csitri lánytól ugyan mit kapok?
Olyan, mint a tizenkét hónapok!
Kezdetben lehet hideg és fagyott,
Mit se félek – ez a január!
A hó múltán engedni kezd a fagy,
Gondol velem, rám pillant olvatag,
A gyors örömtől óva int az agy:
Még tart a tél, a február!
Virítok, s kedvem máris morc, beteg,
Szerelmem fűt és láztól szenvedek,
Az orvosok csupán legyintenek:
A március még meg nem árt!
Csak nyűg vagyok, vagy drága, jó barát?
Kérdezd a holdnak túlsó oldalát!
Ez április bolondja odalát,
Míg föl-le, mint a kerge, jár!

Kibomló szépség, csábító alak,
Akin májusi napsugár a lakk,
Magaménak csak úgy óhajtalak,
Ha téged szintén vonz e juss.
A haj, az ajk, az arc: mind műremek.
Rubinnál tisztább, szebb fényű szemek,
Tüzükben vágyaim úgy fürdenek,
Mint rózsákban a június.
Milyen forrón, milyen buján ledér
A kéz, a kar, a mell, a szűz-fehér!
Kezedért, karodért, szűz melledért
Nyúlok mohón, vad július!
Ha gyümölcshúsra éhez bús husom,
Te körte-tested vágyja gusztusom,
E pompás, nehéz augusztuson
Nevess, etess, vérembe juss!

Aztán a fény már nem oly áradó,
De lassú, lomha, könnyen fáradó,
Bágyadt, sápadt, opálos már, fakó
És mélabús: szeptemberi.
És félni kezdek: szívéből kivet,
Elhervadt csókot felejtés követ…
Csak azt remélem: a hajdanvolt hevet
Októberem tán felleli.
És lám, ragyog megint: a láza új,
Hogy melegedni biztos házba bújt,
Csordultig tölt és újabb nászra gyújt –
Gazdag, szép nász: novemberi.
Ölelném még – egyszerre nincs velem,
Elengedett, köddé lett hirtelen.
A zord december máris itt terem:
Éjem-napom nem emberi.

nach oben

Hej, gazduram…
(Herr wirt, uns dürstet also sere… Kl. 70)

Hej, gazduram, a hegy levét
    Idehordd, idehordd, idehordd!
Megáld az ég, ha raksz elénk
    Kupa bort, kupa bort, kupa bort.
Test-lélek ép, amíg belénk
    Fut a korty, fut a korty, fut a korty!

Mariska, légy a kedvesem,
     A babám, a babám, a babám!
Hímzett szütyőt ha vesz nekem
    Hamarán, hamarán, hamarán,
S ha nem harap, míg testemen
    Matat ám, matat ám, matat ám!

Janim, táncban nem andalodsz,
     Hevesen, sebesen repesel.
De hogyha ily iramba’ ropsz,
    Elesel, elesel, elesel,
S akkor rögtön likamba, hopsz,
    Belesel, belesel, belesel!

Szivünk vidám ritmust dobog.
     Vali, fel! Mari, fel! Ani, fel!
Lóss-fuss, üsd-vágd az üstdobot!
     Pali, fel! Kari, fel! Jani, fel!
E pártánc fürge, friss dolog.
     Hali, hej! Hali, hej! Hali, hej!

Körtánchoz csúszik egy nyelet
     Üde must, üde must, üde must.
Henrik, nyomunk még egy menet
     Ütemest, ütemest, ütemest?
Jocónk, Lacink se mond nemet
     Ugye most, ugye most, ugye most?

Sipirc haza, az asztalon
     Lakománk, lakománk, lakománk.
Siess, Konrád, te vadbarom,
     Szaporán, szaporán, szaporán!
Ne bámulj, mint a mafla ponty
     A vacsorán, a vacsorán, a vacsorán!

nach oben

Iszkiri, uccu!
(Wohlauf, wohlan! Kl. 75)

Iszkiri, uccu!
Friss tüzü, huncut
móka-kacajra,
apraja-nagyja!
Ugrani táncra,
zengjen a hárfa,
dallani gyertek
májusi kertek
zöldjét!
Lanka, hegyoldal:
mennyi rigódal
És csalogányszó.
Párra, ki párzó!
Hajtsa a gusztus,
csókcsere, susmus –
bennük a Napnál
gyullatagabb láng
s hő ég!

Nosza fuss, ha
les a rusnya
ezeréves,
epemérges
csoroszlya!
De rivallj, ha
fiatalka
jön, az ajka
cseresznye!

Cserje virágzik,
sarjad a pázsit,
indul a pancsi,
Oswika, Manci!
Rügy ha kifeslik,
nincs, aki rest itt,
zöld, sürü ágból
álljon a sátor,
kislány!
Kéne a kád még,
s szóljon a játék:
„Fürdeni, nőcske,
jösszte a lőcsre!”
„Köldököm árnyát,
héka, sikáld át!
Megfogom én még
fürge egérkéd
is tán!”

Nosza fuss, ha
les a rusnya
ezeréves,
epemérges
csoroszlya!
De rivallj, ha
fiatalka
jön, az ajka
cseresznye!

Hej-hali, május,
mely csuda-bájos!
Nyúlica-, kucsma-
gomba-kukucska!
Ember, a fű-fa
egyben örül ma,
nyúlkoma, farkas –
zöldbe takart az
egész föld.
Mindazokat majd,
lépre kiket csalt
eddig a vad hó,
s hosszu zimankó
tömlöce nyelt el –
májusi reggel,
néked a hála,
hogy valahára
remény tölt!

Nosza fuss, ha
les a rusnya
ezeréves,
epemérges
csoroszlya!
De rivallj, ha
fiatalka
jön, az ajka
cseresznye!

nach oben

Zutty bele!
(„Nu huss!” – sprach Michel von Wolkenstein… Kl. 85)

„Zutty bele!” – mondta Michel von Wolkenstein,
„Hadd szóljon!” – mondta Oswald von Wolkenstein,
„Hegyibe!” – szólt Lienhart von Wolkenstein,
„Nem oda Greifenstein! Mind inaljon, merre lát!”

Pokoli vágta indult, szakadtak az inak,
Kövek és mennykövek közt, míg a bősz hadfiak
Szaladtak mind előlünk! Íj, mellvért, vassisak
Ott maradt, örömünkre: ily limlom meg nem árt!

Hadigépeiket, meg az ócska sátrakat
Ott fönt tűz falta fel, még pernyéjük sem maradt.
Bizony, a csúnya kölcsönt követi csúf kamat –
Frigyes herceg! A mondás, lám, fényesen bevált!

Nem volt az laza muri – sőt, kész ramazuri
A nádasban, Rafenstein (azaz amaz uri
Kastély) mellett. Mit számszer- íj bök, nagy a szuri:
Halált hint, hogyha zizzen sandán, alamuszin!

Sankt Georg lakói, sok furfangos paraszt
Mind hűséget fogadtak – nem volt írott malaszt!
Rafensteini komáink kérdték a sok ravaszt:
„Szomszéd, hát az adott szó? Cica vitte el azt?”

No, lett szép rumli ebből, Ropogás és recsegés!
Nem semmi hacacáré! Puffan kard, sújt kelevéz.
Győzz, udvaronc, vagy ess el! Itt nincs kecmec, fecsegés.
Na és, ha ég a házunk? Az egér is vele vész!

Ritten, Bolzano, Hafling – vagy soroljam Meránt,
Möltent? A Sarn völgyből is bőven estek miránk!
Mind arra esküdött, hogy csapdájába beránt.
Sok vadember uszult ránk. De megúsztuk, meg ám!

nach oben

Ébredj, szivem!
(Wach auff, mein hort! Kl. 101)

Ébredj, szivem!
Úgyszinte kel
a nap keletről, s loppal itt van.
Pillád mögül
sandíts te szét!
Látod? Körül
szürkénk, a szép,
kékké vegyül –
körünkbe lép
a hajnal, jaj, mi könnyen!

„Búsít igen
s felingerel
pacsirtaszó a kis csalitban.
A trillaár
le-föl, le-föl
mint inga, jár –
fület gyötör.
Te kismadár,
dalod megöl,
ne várd, hogy megköszönjem!”

Imád vigyem!
Mert döf gerely
e szívbe, mely maradna vígan.
A kín, a vágy
harap, sajog,
Csókolni szád –
mi volna jobb?
De nincs tovább.
Elsorvadok
e csüggeteg közönyben.

nach oben

Örvendezz, földi kreatúra!
(Freu dich, du weltlich creatur Kl. 120)

Örvendezz, földi kreatúra!
A testedet, ihletre gyúlva,
a Mester formázgatta, gyúrta
ilyen hibátlan alkatúra.
Forrt a
forma
a tartalommal össze,
s tömbbe
öntve
már kész a műve.
Pillants e szépre, nagyszerűre,
s a szíved boldog ámulattól megremeg!

Csinos fejecske – nézd e kincset!
A hajzat: göndör, szőke tincsek,
két barna szem: sugár tekintet,
az ajk: rubint, vadrózsa, friss meggy.
Orr, áll, nyak
halványak,
viszont az orca pírtól
bíbor.
S ímhol
mit rejt a homlok?
Tudást, mit élte egybehordott!
Mindezt vidám Teremtődnek köszönd te meg!

A képet bámulom nemegyszer:
mint él a forma, mennyi keccsel!
És kérdem: mért tervezte ezt el,
s hívta létre így a Mester?
Ily szép
nincs még
egy, semmi itt a földön,
hát örökkön
tündököljön –
nincs mása, párja,
a versenyen övé a pálma.
Tökéletes, akár komoly, akár nevet.

nach oben



Bibliographische Nachweise zu den Übersetzungen von Zsolt Győrei

Oswald von WOLKENSTEIN, Iszkiri, uccu! [Wohlauf, wohlan!], Prae, 2005/4., 42.; In: Udvariatlan szerelem – a középkori obszcén költészet antológiája [Unhöfische Liebe – Anthologie der mittelalterlichen obszönen Lyrik], Prae.hu, Budapest, 2006.

Oswald von WOLKENSTEIN, A napnyugat sötét szinét [Ain tunkle farb in occident…], Prae, 2005/4., 44.; In: Udvariatlan szerelem – a középkori obszcén költészet antológiája [Unhöfische Liebe – Anthologie der mittelalterlichen obszönen Lyrik], Prae.hu, Budapest, 2006.

Oswald von WOLKENSTEIN, Gyerünk, na, gyerünk! [Treib her, treib überher…], In: Udvariatlan szerelem – a középkori obszcén költészet antológiája [Unhöfische Liebe – Anthologie der mittelalterlichen obszönen Lyrik], Prae.hu, Budapest, 2006.; Látó, 2006/12., 111-113.

Oswald von WOLKENSTEIN, Szelet ha küld… [Es seusst dort her von orient…], Kalligram, 2006. július-augusztus, 78-79.; In: Udvariatlan szerelem – a középkori obszcén költészet antológiája [Unhöfische Liebe – Anthologie der mittelalterlichen obszönen Lyrik], Prae.hu, Budapest, 2006.

Oswald von WOLKENSTEIN, Fel, Mariska, talpra! [Stand auff, Maredel…], In: Udvariatlan szerelem – a középkori obszcén költészet antológiája [Unhöfische Liebe – Anthologie der mittelalterlichen obszönen Lyrik], Prae.hu, Budapest, 2006.

Oswald von WOLKENSTEIN, Egy füvészleányról [Ain graserin durch küelen tau…], In: Udvariatlan szerelem – a középkori obszcén költészet antológiája [Unhöfliche Liebe – Anthologie der mittelalterlichen obszönen Lyrik], Prae.hu, Budapest, 2006.

Oswald von WOLKENSTEIN, Kedvvel, keccsel [Fröhlich, zärtlich, lieplich und klärlich, lustlich, stille, leise…], Napút, 2006/1., 81.; In: Udvariatlan szerelem – a középkori obszcén költészet antológiája [Unhöfische Liebe – Anthologie der mittelalterlichen obszönen Lyrik], Prae.hu, Budapest, 2006.

Oswald von WOLKENSTEIN, Az égi trónszék [Des himels trone…], Prae, 2007/4., 72-73.

Oswald von WOLKENSTEIN, Övé a szívem [Gar wunnikleich hat si mein herz besessen…], Prae, 2007/4., 73.

Oswald von WOLKENSTEIN, Örvendezz, földi kreatúra [Freu dich, du weltlich creatur…], Prae, 2007/4., 74.

Oswald von WOLKENSTEIN, Berberföldet, Arábiát…[Durch Barbarei, Arabia…], Prae, 2008/4., 60-62.

Oswald von WOLKENSTEIN, Mily balgatag… [Durch toren weis…], Prae, 2008/4., 62-64.

nach oben